Kordokumentum

„Oly korban éltem én a Földön, mikor az ember úgy elaljasult…”

Ma örömmel indultam neki egy közelben levő élelmiszer boltba állásra jelentkezni. Pénztárost keresnek. Klassz! Fogtam a kutyát, neki is pisilnie kell, megvár az üzlet előtt- gondoltam, s tettem. Egy nem egyértelmű (felvesznek- nem vesznek) bemutatkozó beszélgetés után, - ahol is felírták az adataimat (telefonszám, lakcím) -kijőve az üzletből a következő kép fogadott: a kutya egy nő kezében, egy sálba tekerve, további három körülötte- közöttük egy eladó is az üzletből.
Első dolguk volt velem ordítozni, hogy „hogyan lehet valaki ilyen szívtelen ebben a hidegben a kutyát az ajtó előtt hagyni fel órára”, és „szegény reszketett, mint a nyárfalevél”. Hiába próbáltam megmagyarázni, hogy a kutya nem fázik, hanem FÉL - mégpedig Tőlük!-, elkezdtek velem ordítozni, mindenfele szívtelen bestiának lehordani. Nem kell félteni, már én is ordítottam, hogy az én kutyámat én ismerem. Semmi nem segített.
Hazajöttem, úgy elvertem a kutyát, mint a lovat, minden mérgemet beleadva: ott sem fogok munkát kapni.

A bolt bejáratától két méterre egy „láthatatlan ember” feküdt a járdán, egy hajléktalan.